Cs. P. kedves versei

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Az a legfontosabb dolog
(A gyerekekre gondolok),
Hogy SOHA, SOHA nem szabad,
Hogy tévéműsort lássanak -
Sőt, legjobb, ha a bárgyu láda
Már be sem kerül a szobába.
Amerre csak jártunk, a tévét
A gyerekek szájtátva nézték.
Két-három óra meg se kottyan,
Csak néznek, míg a szemük kipottyan.
(Múltkor is láttunk egy helyen
Tíz szemgolyót a szőnyegen.)
Csak ülnek, néznek, néznek, ülnek,
Míg hipnózisba nem kerülnek,
S a sok szennytől, mit egyre néznek,
Olyanok lesznek, mint a részeg.
Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak,
A falnak fejjel nem rohannak,
Nem kezdik egymást hasogatni,
Hagynak nyugodtan mosogatni,
Míg fő az étel, hűl a lekvár -
De azon eltűnődtetek már,
Hogy ez a rémséges doboz
Miféle dolgokat okoz?
ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET!
MEGHAL BELÉ A KÉPZELET!
Az észt betömi, eldugítja!
A gyereket úgy elbutítja,
HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG
TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET!
Az agya lágy lesz, mint a sajt!
FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT!
NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd!
„Na jó! - mondjátok majd. - Na jó!
De ha a televízió
Nincsen, mivel foglaljuk el
A drága gyermekünk, mivel?”
Ezt fogjuk akkor válaszolni:
Míg nem volt még e bamba holmi,
Míg e szörnyet fel nem találták,
Mit csináltak vajon a drágák?
Hát elfelejtettétek volna?
Ezt mondjuk lassan, szótagolva:
OL… VAS… TAK…! És OLVASTAK és
OLVASTAK, s még ez is kevés
Volt nekik, OLVASTAK tovább!
Fél napjuk olvasásból állt!
A polc könyvekkel volt tele,
A föld, az asztal is vele,
S az ágy mellett, a kisszobába
Még több könyv várt elolvasásra.
Sok szép mese, volt benne sárkány,
Volt indián, cet és királylány,
Kincses sziget, és messzi partok,
Hová sok csempész lopva tartott,
Kampó kezű, komor kalózok,
Egy elefánt, ki csak hallózott,
És rémes, éhes kannibálok,
Üstbe ki tudja mit dobálók…
Mily könyveken busult-vidult, ó,
Az a sok régi-régi lurkó!
Hát kérve kérünk titeket,
A tévékészüléketek
Dobjátok el, s mi hely marad,
Oda tehettek polcokat,
A polcra végig könyveket,
Hadd ontsanak csak könnyeket,
Hadd rúgkapáljanak a kölkök,
A nyelvük hadd legyen csak öltött -
Ígérjük, nem kell félnetek,
Ha vártok egy vagy két hetet,
A drágalátos gyermekek
Egyszercsak rájönnek maguktól:
Egy könyvtől lennének nagyon jól.
S ha már olvasnak ők - juhéj!
Szívükben árad szét a kéj,
Érzékeik kiélesednek,
Nem értik majd, hogy mit szerettek
Az émelyítő, a silány,
Hülye, idétlen masinán.
S azok a drága gyermekek
Hálásak lesznek majd neked.

(Fordította Varró Dániel)

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

 

Karinthy Frigyes: Üzenet a palackban

                 

                A költőt kérdik, miért nem ír verset?

 

        1930. Szilveszter

 

(Nehány sor elmosódott, aztán...)
.   .   .   .   .   .   .   . "az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?...)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
Meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze -
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok... Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már... onnan túlról? Brr... Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén... Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén... Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd... elmondom... amit...
majd, ha leszállok, hazaérek...
amit itt... éreztem... csak akkor
mondhatja el... ha kikerül... az utazó...
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű kagylót,
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
S a fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre."

 

Weöres Sándor: Kuli

Kuli bot vág.

Kuli megy
               megy
                       csak guri-guri
       Riksa
       Autó
       Sárkányszekér

Kuli húz riksa.

Kuli húz autó.

Kuli húz sárkányszekér.
                      csak guri-guri

Kuli gyalog megy.

Kuli szakáll fehér.

Kuli álmos.

Kuli éhes.

Kuli öreg.

Kuli babszem mákszem kisgyerek
ver kis Kuli nagy rossz emberek.
                     csak guri-guri
        Riksa
        Autó
        Sárkányszekér
Ki húz riksa?
Ki húz autó?
Ki húz sárkányszekér?
Ha Kuli meghal.

Kuli meghal.

Kuli neeem tud meghal!
Kuli örök.
                 csak guri-guri

 

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett -

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak -
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak. 

Ingibiorg Haraldsdróttir: Kávészünet

Hát nem kiszámíthatatlan ez az élet
ahogy peregnek
a kurta napok
a hetekből hónapok lesznek
azokból évek
mi meg csak nézzük
ahogy elhúz a kocsisor –
mi lesz velünk időtlenül
s mikor az évek századokká nyúlnak
mi lesz mindezzel itt körülöttünk
ezzel a szombattal
a torreádordallal a rádióban
és a vászoncipőmmel
meg ezzel a kővel
amin ülök?

 

(Sajnos nem tudom, ki a fordító.)

(Bár eredetileg úgy gondoltam, hogy dalszöveget nem, de.)

Kiss Tibor (Quimby) : Most múlik pontosan

Most múlik pontosan
engedem, hadd menjen
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam, Egyetlen;
Nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
villámlik, mennydörög
ez tényleg szerelem

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom
míg ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább Veled az éjben
az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
Szilánkos mennyország
folyékony torz tükör
szentjánosbogarak
fényében tündököl

Egy indián lidérc kísért itt bennem
szemhéjain rozsdás szemfedő
A tükrökön túl, fenn a fellegekben
furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő

 

 

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számontartom azt,
hogy nem történik semmi különös.
Reggel megébredek, a nap besüt,
virágot öntözök, és nem tudom,
mi mire ösztönöz.

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
magam: holnaptól mindent felrugok,
de nem vagyok megrögzött lázadó,
csak kissé nyugtalan,

mert rég nem írok, rég nem olvasok,
nyelem a port, a levegõt, szaladnak hetek, hónapok,
felbukkan sok jó ismerõs, sok apró fájdalom
a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
s ha elkerül,

kerek, szilárd, áttetszõ a szivem,
csak annyit fontos megemlítenem:
rég nem kapaszkodom.

Márai Sándor: Arról, hogy időnként lazítani kell az életen

(részlet a Füves könyvből)

Mint a hajós, kinek hajója nagy viharba jutott, s egyszerre látja, hogy a vitorlák kötelei megfeszülnek, a nagy vitorlaszárnyak vészesen megdagadnak az orkán tébolyodott leheletétől, a huzalok recsegnek és ropognak, s a düledező és táncoló hajófedélzeten, a bőgő és átcsapó hullámok között, imbolyogva, utolsó erejével is a vitorlákhoz és kötelekhez siet, hogy lazítson mindezen: úgy tudjad te is, életed veszélyes és viharos pillanataiban, hogy a nagy feszültségeket nem tudod elviselni, az emberi kapcsokon és kapcsolatokon lazítani kell, máskülönben törik és szakad minden. Ilyenkor dobjál félre mindent: munkát, emberi vonatkozásokat, életrendet, s bízzad magad a sorsra és a viharra. Minden életben és minden életszakban kerekednek ilyen viharok, mikor mindaz, ami addig kötés volt, nem bírja ki a szenvedélyes indulatok viharának feszítését. Lazíts és várjál. Reggelre eláll a vihar.

 

Kormos István: Két fiatal lányra

 

 

Kollárik Ágnes, tizenhat éves

 

Hol van a gyerekkor zöld mezeje?

az első rét? szálló pitypanggal,

tücsök-danával, nyúl-szaladozással,

kakukkfű, zsálya mézillatával,

ugráló bocik édes tejszagával,

sok bolondos álommal tele –

Utánad néz az úton

s lehajlik apád feje.

Messzi a gyerekkor zöld mezeje,

messzi minden tündérmese,

más fénybe mártod arcodat,

jön más álmok ideje:

felnőttség köd-lehellete,

komorabb világ szele,

de fújjad tündöklő szájjal

fénymuzsikával tele –

Elveszett meséd és gyerekréted

ha akarod, az égre csap,

s kedvedért bukfencez a Hold,

s négykézláb fut eléd a Nap!

 

 

Logodi Edit, tizennyolc éves

 

Lengőn szállt a gyerekkor,

olyan volt, mint a madár,

gondoltam: mindig velem marad –

Ott száll már! ott! hova száll?

de szép volt! s most odalett,

intenék neki, de szárnyal,

Egem, te felhőtlen, be ne borulj,

döntsd rám a sugarad tűzlobogással!

Időm, te gyorslábú, meg ne előzz,

titkaid súgd meg nekem!

Sajnálom anyám, sajnálom apám,

zöld réten jöttek velem.

Életem gyorsan más útra fordul,

parazsas út lesz talán,

látásra adjon erőt Valaki,

átlátni időm falán.

Nem tudom, ki vezet sorsom elé:

Ypszilon, Iksz vagy Zé?

 

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.


Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái

 

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tuzfalak, háztetok,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezok -
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség -

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tolem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.

Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát -
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elo:
"Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelo"
- a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Baloh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas -

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendor orzi az álmot,
nagyfülü bagoly orzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát -
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát -

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felho, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belole alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéménybol, mint a füst,
az ereszrol, mint ezüst -
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg -

Ni, a Gos pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy "Ne sirasson",
mégis könnyezik belé -
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé -

Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergon
kuporog egy lámpaernyon,
nézi párját: "Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér... nem csekélység!
Öt gyermekem van, kérem!"

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevoket;
ez már mégis hajmereszto,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdögleszto
hollywoodi filmszinész:
"Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét."
Röptük össze-vissza húz...
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
"Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?"
"Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám."
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
"Majd vadászni megtanítom."

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
o a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan leejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltunik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
- és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprogép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szoke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Radnóti Miklós: Tétova óda

 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                                            hűs tenyeredben.

Guillaume Apollinaire: Cica

 

Szobámban - hogy értelmet adjon
Neki - mindig legyen egy asszony,
Egy cica a könyvek között,
S mindig baráti szó marasszon;
Mert nem élhetek nélkülök.

 

/Fordította Somlyó György/

Guillaume Apollinaire: Madár dalol

Madár dalol itt valahol
Én azt hiszem hogy a te lelked
Virraszt közöttünk ránkhajol
S tépett bakáknak énekelget

Hallgasd csak oly szeliden búg
Nem is tudom hogy melyik ágon
Teli dalával minden út
Bármerre járok e világon

S mit is mondhatnék lélek ez
De dallá lett s dalol a fáról
S a szívből égi rózsa lesz
Mit is mondhatnék e madárról

Bakáknak ő a szerelem
Az én szerelmem mint a rózsa
Oly szép leány és csak nekem
Dalol a kék madár ma róla

Ó kék madár oly kék vagy mint
Égi szerelmem szíve bájos
Gyöngy éneked kezdd el megint
A távol kattogó halálos

Gépfegyvereknek is ne félj
Talán csak csillag hull sziszegve
Az éjre nap jő napra éj
Kék szerelem hajlik szívemre

/Fordította Radnóti Miklós/

Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

A kék tűzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.

Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást megutáltam:
rontja az embert.

Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sürüjén,
ne lakjék más a szivedben.

Te finom-suhanásu leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!

Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem írok, ha kivánod;
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.

Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol...
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.

/Fordította Weöres Sándor/

Weöres Sándor: Bolero

 

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,

a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át

a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,

olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomukba lép,

és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,

tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,

hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán

ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,

ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk

mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,

ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Áprily Lajos: Októberi séta

 

1

 

Ez itt a hervadás tündér-világa.

Akartál látni szép halált velem?

A Bükkös-erdő bús elégiája

szép, mint a halál és a szerelem.

 

Fától fához remegve száll a sóhaj,

közöttük láthatatlan kéz kaszál.

Az ágakról a fölrebbent rigóraj

tengődni még a holt irtásba száll.

 

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,

holnap szél indul, döntő támadás,

holnaputánra minden elfelejti,

milyen volt itt a végső lázadás.

 

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,

tönkök merednek dúltan szerteszét,

s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,

vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

 

2

 

A partot fűzek testőrsége óvja,

a tollforgójuk ritkítottan ing.

Halkan himbál a horgom úsztatója,

nagyot csobbant a játékos balint.

 

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,

s a víz egy percre hullámos határ:

innen mosolygó partja tükröződik,

itt egy utolsót lobban még a nyár.

 

De túl, gyepén a ritkuló bereknek

ijedt lombok rebbennek szerteszét,

a szél felettük pókszálat lebegtet,

ezüst pókszálat és ezüst zenét.

 

Az ősz hárfás tündére jár a réten,

az ő húrjáról szól a halk zene.

Most át fog jönni: árnyékát sötéten

pallónak átveti a jegenye.